Községünk története

Véménd, kelet-Baranya szelíd dombjai között húzódik meg. Már a bronzkorban lakott volt, hiszen előbb a mészbetétes kultúra, később a kelták szórványleletei erről tanúskodnak. Első említése 1332-1335 közötti időszakban történt Emon néven, csupán az 1700-as évek első harmadában jelenik meg a Vemen forma.

Émen vagy Émel középkori magyar falu, a török hódoltság alatt elnéptelenedett. 1690 körül rácok telepedtek meg itt, majd 1748 körül érkezett az első német telepes csoport. 1752-ben 43 német család és 59 szerb ház volt Véménden.

A németség a Rajna vidékéről, Szászföldről, Frankfurt és Fulda környékéről, valamint Ausztriából jött. A kolerajárványok elől is sokan ide menekültek a környező falvakból.

A betelepedést követően a két etnikai csoport nyelvileg és vallásilag is elkülönült. Németeknek, rácoknak saját templomuk, temetőjük és az együttélés kezdeteit leszámítva saját iskolájuk volt.

A szerb lakosságra dűlőnevek, illetve falunevek emlékeztetnek, pl.: Apatija, Batova, Berak, Demerkapija, Hristova dolina Korpač, Kapavac, Krstoš, Petrovac, Prkos, Sapud, Uros, Vemen. 

A németség gyors ütemben növekedett. A rácok száma az 1. világháborúig lassan fogyott. 1920 után az itt élő szerbek zöme Jugoszláviába optált. 1930-ban 243 lakos vallotta magát magyar, 2130 német, 5 szerb és 2 egyéb anyanyelvűnek. 1970-ben 1127 magyar és 1195 német élt itt. Külterületi lakos ekkor 186 fő volt, ebből a cigánytelepen 100 fő élt.

A községnek 1754 óta van folyamatosan működő iskolája. 1927-ben adták át az új hattantermes iskolát két tanítói lakással. Az alagsorban kultúrtermet alakítottak ki hol színielőadásokat és az ünnepségeket tartották. Az első világháborúig az oktatási nyelv a német volt. A két világháború között magyarul és németül is folyt az oktatás.

A faluban élénk kulturális élet folyt. Működött a Leseverein, a falu együtt énekelt a Dalárdában (Gesangverein), amit Jahn Jakab tanító hozott létre 1925-ben. Később egy vegyes kórus is alakult 65 fős tagsággal, amely 1934-ben, valamint 1935-ben első díjat nyert Harkányban a kórustalálkozón.

1945 után a németek egy részét kitelepítették, helyüket 100 bukovinai székely család (Hadikfalváról), 70 felvidéki család (a Csalóközből, Hontfüzesgyarmatról, Albárból, Szimőről stb.) s számos ún. magyar telepes foglalta el.

A kulturális élet színtere a 180 főt befogadó kultúrház volt. Az énekkar a háború után is tovább működött, 1952-ben Pillenger Adalbert szervezte újjá. A vegyes kórus a templomi kórus feladatát is ellátta. Az első néptánccsoport a hatvanas években jött létre, később külön felnőtt és külön gyermekcsoport alakult.

Véménd csodálatos természeti környezetben fekszik. Az erdő közelsége, a környező dombok szépsége, a több kilométer új turistaút hívja a túrázókat egy kiadós természetjárásra. Természeti, és építészeti értékeink feltárása, felújítása folyamatosan zajlik településünkön és környékén. Az elmúlt néhány év alatt újult meg a Véméndhez legközelebbi kihalt település Dömörkapu temetője is. Szerb elődeink hagyatékaként a már-már elfeledett, de mára restaurált Szerb-kápolna és Szent-kút, valamint a szerb temető is várja az érdeklődő turistákat. Véménd napjainkban is sokszínű etnikai és kulturális település.

 

 

Véménd község címere

Vemend cimere

A falu címere álló, háromszög alakú pajzson látható. Zöld színű mezejében a jobb szélén, arany színű sarló lebeg. A címerpajzs közepén arany színű, lebegő ekevas látható. A bal felső sarokban található a hatágú, ezüstszínű csillag.

A címerpajzs felett hatágú korona látható, mely díszítőkorona és nem rangjelölő. A korona ötlombú.

A sisaktartó piros, zöld és sárga színű. A címerpajzs alatt lebegő íves sárga- zöld színű szalagon található a "VÉMÉND" felirat.

A bal felső sarokban lévő csillag ragyogó, erőteljes, "élő" csillag asszociációját kelti. (A bal felső sarok meghatározásánál mindig a pajzsot tartó személy nézőpontját kell figyelembe vennünk, és nem a sajátunkat! Ennek alapján határozzuk meg a címer esetében a különféle irányokat.)

Elhelyezését tekintve a címer főhelyére a szántóföldi termelésre utaló jelek kerültek: az ekevas és a sarló. 

A három ábrából álló címer ősi jelkép. A címer alapszíne a zöld, mely a tavasznak, a feltámadás reményének, az Édennek, az újjászületésnek a színe. Az ezüst színű csillag jelképe az isteni fénynek, a boldogságnak, a megvilágosodottságnak, a tökéletességnek, a tisztaságnak, és az ártatlanságnak is. Az arany szín az erény, az erkölcsösség, az értelem, az ész és az örökkévalóság szimbóluma. A piros a vér, az élet színének szimbóluma.

A címer összhatásában egyszerű és tiszta képet mutat, középpontban az eke, a sarló és a csillag motívumával. 

 

Forrás: www.nemzetijelkepek.hu

 

Kiállítás ajánlók – Hernai Béla képei

1916 és 1920 között egy falusi tanító, néprajzi gyűjtő és amatőr fotográfus, Hernai Béla közel 700 üvegnegatívon örökítette meg a Baranya megyei Véménd lakóit. Képei több Magyar és külföldi városban is kiállításra kerültek. A következőkben több kiállítás ajánlót tekinthetnek meg. A Hernai-féle gyűjtemény Véménden 2014. szeptemberében látható. 

Véménd 1916-1920 – egy falusi tanító fotográfiái

 

1916 és 1920 között egy falusi tanító, néprajzi gyűjtő és amatőr fotográfus, Hernai Béla közel 700 üvegnegatívon örökítette meg a Baranya megyei Véménd lakóit. Felvételei pont egy olyan időszakban, az első világháború alatt készültek, amely jelentős hatással volt a falu akkori és későbbi életére is. A 20. század elején Véménden együtt éltek katolikus németek, ortodox szerbek, katolikus és református magyarok, zsidók és katolikus romák. Használták és értették egymás nyelvét, tisztelték egymás kultúráját, szokásait. Identitásukat a nyelvi, etnikai, felekezeti különbségek mellett egy fontos azonosság is alakította: mindannyian véméndiek voltak. Ez az etnikailag és vallásilag is nagyon sokszínű kép a 20. század történelmének eseményei miatt jelentősen átalakult. Hernai Béla közel száz évvel ezelőtt készített fotográfiáinak páratlan értéke többek között az, hogy egy falusi közösség együttélésének utolsó napjait örökíti meg. Mivel a fotók mind egy helyről, szinte egy időből, egyetlen alkotótól származnak, a falu életének egy különösen „sűrű” pillanatát tükrözik.

A kelet-baranyai Véménd a 20. század elején viszonylag nagy és tehetős falu volt. Több mint 2000 lakója szántóföldi gazdálkodással és állattartással foglalkozott, a falu környéki dombokon szőlőt műveltek. A 19. század vége felé modernizálás kezdődött Véménden, amely együtt járt a kereskedelem és az ipar felvirágzásával. 1911-től a Pécs–Bátaszék vasútvonal révén a falu viszonylagos elzártsága is megszűnt. Ebben az időszakban Véménden már három hentes, több élelmiszer- és vegyeskereskedés és három fogadó működött. A fényképek készítésének idején Véménden németek, szerbek, magyarok, zsidók, és romák éltek. Közülük 1900-ban 1882 német, 105 magyar, 255 szerb és 15 egyéb anyanyelvű volt. Bár ezek az arányok 1920-ra némileg megváltoztak, a falu lakóinak többsége még mindig német anyanyelvű volt. A többnyelvű lakosság körében hosszú ideig a német volt a közvetítő nyelv, a közigazgatásban is ők vitték a vezető szerepet. A falu két iskolájában németül és szerbül folyt a tanítás.

 

  

A két templomban katolikus és ortodox istentiszteletet tartottak, a településnek a négy különböző felekezethez tartozó, katolikus, ortodox, zsidó és református temetője is volt. A polgárosodással párhuzamosan és a magyarosítás következményeként a magyar nyelv egyre fontosabb szerepet kapott. Míg 1900 körül a lakosságnak csak negyede beszélt magyarul, ez az arány 1920-ig a lakosság felére növekedett. A faluközösség különböző csoportjai alkalmazkodtak egymáshoz, értették és használták egymás nyelvét, ismerték és tisztelték egymás hagyományait. A lakosok identitását az anyanyelv, a kultúra, a vallás, az állampolgárság mellett a közös lakhely is meghatározta: ők mindannyian véméndiek voltak.

  

„A szebényi Varga (Pipás) József sorozási képe Köntös Erzsébettel”.

Hernai Béla, aki Heszről magyarosította német családnevét, 1884-ben született Székesfehérvárott, 1905-től élt és tanított Véménden. 1925-ben lett az iskola igazgatója, és itt halt meg 1964-ben. Helyi tanítóként gyűjtötte Véménd és környéke régészeti, honismereti és néprajzi anyagát. Nem hivatásos, de láthatóan képzett fényképészként 1916 és 1920 között a falu lakóit közel 700, 9x12 cm-es üvegnegatívon örökítette meg, amelyek a tanító házának padlásáról kerültek később a Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályára.

Hernai fotográfiái nem műteremben készültek, a véméndi parasztok, iparosok és kereskedők portréinak hátteréül egy falusi ház, valószínűleg a tanítólak udvara és tornáca szolgált. Az egyetlen „műtermi” kellék egy tonett szék volt. A képek családi megrendelésre, a fronton levő férjeknek, az otthonmaradó családtagoknak készültek. Mindemellett Hernai dokumentációs céllal is fényképezett. Mivel a véméndieknek sem a felvételek helyszíne, sem pedig a fényképész nem volt idegen, a fényképeken szereplők feszélyezettség nélkül mutathatták meg magukat. Gyakran találkozunk mosolygó arcokkal, ami a kor műtermi képein szokatlan jelenségnek számított. Egyszerre érzékelhető a fényképek készítőjének otthonossága és idegensége: ismeri megrendelőit, talán együtt borozgatnak kint a szőlőben, mégis képes az idegen szemével rácsodálkozni kultúrájuk másságára, különleges egyediségére.

A fényképek történeti, időbeli keretét az 1. világháború adja. Amikor 1916-ban elkészültek az első képek, még javában dúlt az első világháború, amelyben 105 véméndi vesztette életét. Ugyanebben az évben került sor a véméndi katolikus és ortodox templom harangjainak ágyúba öntésére is. Ez idő tájt érkezett 40 orosz hadifogoly Véméndre. Közülük egyesek a közeli trefortpusztai majorságban dolgoztak, míg mások a helybéli parasztoknak segítettek.

  

 „Vucsenovity Drágó Látával és egy fiúval”

Ezt követően a szerb megszállás alakította Dél-Magyarország nagy részének, így Véméndnek a sorsát is. A szerbek, horvátok és szlovének újonnan létrehozott királysága 1919 májusában újabb területi igénnyel jelentkezett a győztes hatalmaknál. Habár a békekonferencia a királyság delegációjával közölte a végleges határokat, Baranya megyéért és Pécs városáért 1921 augusztusáig folytak a határvillongások. A szerb megszállók a véméndiekkel is igyekeztek elhitetni, hogy a település most már Szerbiához tartozik. 1921-ben, a megszállók távozásakor sok falubeli szerb hagyta el a települést a kivonuló hadsereggel. Azoknak, akik az 1920-as népszámlálás során szerbnek vallották magukat, 1930-ig el kellett hagyniuk szülőföldjüket.

Alig harminc év telt el, és a közösség, amelyet a fotókon látható emberek alkottak – megsemmisült. Az 1918 és 1947 közötti történelmi események következtében a véméndi szerbek nagy része elköltözött. A romák egy része 1920-ban kivándorolt, az ottmaradottak többségét a 2. világháború alatt hurcolták el. A zsidók, akiket nem hurcoltak el munkaszolgálatra, később a buchenwaldi koncentrációs táborban haltak meg. A véméndi németek száma is jelentősen csökkent. A 2. világháború végén sokakat munkaszolgálatra vittek, a többieket a háború után kitelepítették. Házaikba bukovinai székelyeket telepítettek be.

Véménd ma is multietnikus közösség, ahol együtt élnek magyarok, németek és romák. De az egykori közösség folyamatossága megszakadt, már nem ugyanaz, mint amelyet Hernai Béla 1916 és 1920 között megörökített.

Különös jelentésük van a fényképeken kézben tartott tárgyaknak: utalhatnak tulajdonosuk helyzetére, felekezeti hovatartozásukra, az alkalomra, identitásukra. A katolikus németek legtöbbje imakönyvet, rózsafüzért szorít magához, míg a szerbek egy része nyitott könyvet tart ölében. A férfiak – ahogy ebben az időben szokásos volt – cigarettával a kezükben állnak a fényképezőgép elé. Az orosz hadifogoly egy széken ülve mintha az otthonról kapott levelet tartaná a kezében. A tárgy azonban nem valódi, hanem egy összehajtogatott, magyar nyelvű, ráadásul fordítva tartott újság. A hadifogolyról alkotott képnek azonban, akit levéllel a kezében kell ábrázolni, mégis megfelel. A kézben tartott tárgy vagy a fénykép kedvéért felvett póz ismereteket közvetíthet egy kultúráról, egy korszakról, egy közösségről, magáról a személyiségről, vagy a mindezekkel szemben támasztott elvárásokról.

 

Forrás: Néprajzi Múzeum honlapja,  szöveg: Vándor Andrea

 

 

Egy régmúlt falu arcai

A fényképezőgéppel szembenéző emberi arcról sok minden kiderül. Ha a társadalmi helyzet, a történelem, a közösség közeljövője ismert a látogató előtt, úgy sorsok is íródnak az arcokra: a pécsi Múzeum Galéria kiállításán mintha egy képzeletbeli regény világában tennénk sétát.

  

"Schneider Sebestyén kékfestő szüleivel"

A fotókon látható emberek a Baranya és Tolna megye határán fekvő Véménd egykori lakói, illetve környékbeliek. Hernai (Hesz) Béla, a helybeli tanító, későbbi iskolaigazgató, amatőr helytörténész és néprajzkutató fényképezte le őket 1916 és 1920 között. Főképp németek, s mellettük szerbek, magyarok, zsidók és cigányok; főképp katolikusok, s mellettük ortodoxok, evangélikusok, reformátusok, izraeliták.

A fotók nem a korra jellemző beállított műtermi felvételek, a helyszín a Hernai-ház tornáca és kertje. Itt örökítteti meg magát a fiatal jegyespár, a besorozott falusi legények, az anyák gyermekeikkel (ezeket a fotókat minden bizonnyal a frontszolgálatot teljesítő apának szánták), az orosz hadifoglyok, a  megszálló szerb hadsereg tagjai vagy éppen az Oroszországba kivándorolni készülő vándorcigányok (akiknek útlevélképre volt szükségük; hogy milyen késztetésből vágtak neki – minden bizonnyal a háborús idők szóbeszéde jutott el hozzájuk a végtelen, tágas orosz pusztaságokról  –, hogy nekivágtak-e, és ha igen, végül hová érkeztek, arról nem maradt fönn adat). A katolikus és az ortodox templom koszorúval ékesített, elszállításra és beolvasztásra váró harangjainak a búcsúztatását a helyszínen örökítette meg Hernai Béla masinája.

  

„A bozsoki szerb juhász, Jocó, katonaruhában feleségével. Balról leánya, Juliska és annak barátnője, Láto”

Az etnikailag és vallásilag is rendkívül színes kis falu életében az 1918-at megelőző időszak az utolsó pillanat, amikor az identitás vállalása még nem jár súlyos konfliktusokkal; a decemberi szerb megszállással mindez megváltozik. Hernai képei fölvonultatják ennek a világnak a szereplőit, nem ritkán névvel, rövid kommentárral is ellátva őket, és ezek a szereplők egyszerre jelennek meg típusokként és saját karakterrel rendelkező individuumokként. A szülei mögött feszítő Schneider Sebestyén kékfestő büszke mosolya, egy ősöreg, megfáradt kisgyerekarc, játéknyuszik a német gyerekek kezében – mind-mind olyan jelek, amelyek önmaguknál többet árulnak el. A szerb legények poharat emelnek a fehér asztal körül, a fiatal orosz hadifogoly keresztbe vetett lábbal, fél könyékre támaszkodva, ábrándos tekintettel ül a tonettszéken, ölében nyitott könyvvel.

 

„Orosz hadifogoly Véménden”

Egy másik orosz fogoly összehajtogatott újságot tart a kezében, mintha csak levelet kapott volna hazulról; az újság fejjel lefelé áll. A szurtos kis cigánygyerek kölyökkutyát szorít magához. A nők kezében gyakorta rózsafüzér, a férfiakéban cigaretta: nem parázslik, kellékként tartják az ujjuk között. A közös és az egyéni gesztusok át- meg átjárják egymást, s ehhez kapcsolódva a kiállításhoz egy művészeti akció is társul: bármely látogató lefotóztathatja magát egy saját tárggyal, amely valamilyen oknál fogva jelentős szerepet tölt be az életében, és ezek a képek a Hernai-féle anyaggal együtt továbbutaznak majd a következő helyszínekre.

 

Schmidt és Martinyi Szebényből

A falusi körképből egyetlen fotó hiányzik, azé a férfiúé, aki mindeközben a fényképezőgép mögött állt. Nem csupán a most tárgyalt időszakban, hanem több évtizeden keresztül. Hétszáz negatívot őriz a hagyatéka a Janus Pannonius Múzeum gyűjteményében: Hernai Bélát szenvedélyes és kíváncsi embernek képzelem.

Szerző: Keresztesi József

 

 

Így éltek a századelőn – Véméndi életképek

Hernai Béla közel évszázados képei  fontos kordokumentumok számunkra. Ráadásul a korabeli szokásokkal ellentétben a fotográfiák nem műteremben készültek: a parasztok, iparosok és kereskedők a szabadban, a tanító háza körül fotóztatták le magukat. A képek jellemzően családi megrendelésre készültek, a fronton harcoló férjeknek és az otthon maradt családtagoknak küldték el őket, de Hernai dokumentálta is a falusi embereket. Mivel a tanító-fotográfus ismerős ember volt számukra, így feszélyezettség nélkül, akár a korban szokatlan mosolygással hagyták magukat lefotografálni. Megindító epizód, hogy a kiállítás utazása során, a németországi Ulmban előkerült egy képeslap, amely Hernai egyik fotójáról készült, és amelyet a Véménden élő család küldött a fronton harcoló férjnek. A levélre válasz is érkezett, a férj és családapa saját magáról küldött egy fényképet Szarajevóból.

 

Orosz hadifoglyok Véménden, német polgároknak kiadva szolgálnak”.

Hernai Béla, aki Heszről magyarosította német családnevét, 1884-ben született Székesfehérvárott, 1905-től élt és tanított Véménden. 1925-ben lett az iskola igazgatója, és itt halt meg 1964-ben. Hernai 1929-től tevékenyen részt vett az Országos Geographiai Intézet, valamint a Szegedi Tudományegyetem Germán Filológiai Intézete által indított néprajzi kutatásokban. Helyi tanítóként gyűjtötte Véménd és környéke régészeti, honismereti és néprajzi anyagát. Nem hivatásos, de láthatóan képzett fényképészként 1916 és 1920 között megörökítette a falu lakóit, a környékről odalátogatókat, sőt még a helyiekhez munkára beosztott orosz hadifoglyokat is. „Egyszerre érzékelhető a fényképek készítőjének otthonossága és idegensége: ismeri megrendelőit, talán együtt borozgatnak kint a szőlőben, mégis képes az idegen szemével rácsodálkozni kultúrájuk másságára, különleges egyediségére.” Az üvegnegatívokat Hernai Béla halála után egy Vasvári Szvetozár nevű helyi, szerb származású asztalos, amatőr helytörténész hozta le a tanító házának padlásáról. Az anyag 1985-ben került a pécsi Janus Pannonius Múzeum néprajzi osztályára, majd Vándor Andrea muzeológus dolgozta fel.

Német család

Magukról a fényképekről sajnos kevés adat maradt ránk, de a meglévő információk is fontosak. A véméndi szerb juhász, Szávó bácsi lányának esküvőjéről és az azon jelen lévő szerb közösségről is fennmaradt egy fotográfia. A portrékat nézve tudatosul bennünk, hogy nem csupán egy német asszonyt látunk az ölében ülő csecsemővel, hanem bizonyos Herbert Jánosné néz velünk szembe az I. világháború idején. Így a sváb ünnepi viseletben lefényképezett asszony és gyermeke már egyéni sorssal rendelkező személyekké válnak – hívják fel a figyelmet a kurátorok. Bár a hosszú lappangási idő miatt már nem maradtak fenn fotókhoz köthető anekdoták, de maguk a képek is sokat tudnak mesélni az avatott szemlélőknek: „A katolikus németek legtöbbje imakönyvet, rózsafüzért szorít magához, míg a szerbek egy része nyitott könyvet tart ölében. A férfiak – ahogy ebben az időben szokásos volt – cigarettával a kezükben állnak a fényképezőgép elé. Az egyik orosz hadifogoly egy széken ülve mintha az otthonról kapott levelet tartaná a kezében. A tárgy azonban nem az, amire gondolnánk, hanem egy összehajtogatott, magyar nyelvű, ráadásul fordítva tartott újság.”

 

Forrás: mno.hu

 

 

 

Nagy útra indultak a véméndi cigányok

Meg tudná valaki mondani, hogyan terjedhetett el az a véméndi cigányok között 1920-ban, hogy Oroszországba kell menni? Mert felöltöztek, ahogy tudtak, és családonként csináltattak egy csoportképet a tanítóval az útlevélhez. És vélhetően el is indultak azokban a zavaros időkben, amikor még nem voltak biztosak a határok és még az sem dőlt el, hogy a bolsevikoké lesz a szent orosz föld. Arra, hogy a baranyai falu cigányai miért forgattak a fejükben kivándorlási terveket, a fotókon viselt ruházatuk alapján nem nehéz rájönni. Hogy aztán mi módon szerezhettek tudomást arról, hogy éppen Oroszországba kell menni, azt már nem nagyon lehet kideríteni. Talán egy titokzatos vándor beszélt arról, hogy Leninék arrafelé az ígéret földjét hozzák éppen létre, ahol minden ember egyenlő lesz, és egyformán, szükségletei szerint részesedhet a rendelkezésre álló javakból. És a véméndi cigányok úgy gondolhatták, hogy jobb az ilyen helyekre az első között megérkezni, felkerekedtek hát, maguk mögött hagyva a nyomort és a megaláztatásokat. 

 

Rögzíteni akart egy erre érdemes világot

A 20. század elején persze jól is lehetett élni a dél-baranyai községben. Ahol 1916-ban úgy döntött Hernai Béla tanító úr, hogy lefényképezi a falu lakosságát. Az 1882 németet, a 255 szerbet és a 105 magyart. A cigányokról, mint le nem települt elemekről, ekkoriban nem vezettek nyilvántartást. Persze, a tanító úr is német volt, Hesz Bélának hívták még 1884-ben, születésekor. A székesfehérvári tanítóképző elvégzése után magyarosított, arra gondolva, hogy végül is a Magyar Királyság alkalmazottja. 1905-ben érkezett a faluba, 1925-ben ő lett az iskola igazgatója, és végig közszeretetnek örvendve, 1964-ben ott is halt meg. A Néprajzi Múzeum kiállításán látható, 9x12 centiméteres üveglemezekre (700 darab!) készült fotódokumentációja, az első világháború idején készült, 1916 és 1920 között.

 

Szavo bácsi lányának esküvője

 

A régi Véméndet elsodorta az idő és a történelem

A tanító úr valamit tényleg megérezhetett a világégés – ami 105 véméndi életét követelte –  Magyarországra nézve iszonyú következményeiből, és rögzíteni akart egy erre érdemes világot. És valóban, a szerb megszállás 1921 után elvitte a szerbeket, a zsidókat a háború, a németeket meg annak végkifejlete. 1947. szeptember 8-tól 14-ig, a nyárvégi kánikulában pedig 1000 sváb várta az indulást marhavagonban a falu vasútállomásán, miközben a portát már mások járták, a tehenek már másnak adták a tejet. A régi Véméndet elsodorta az idő és a történelem, csak az emberek emlékezetében és Hernai tanító úr fényképein maradt meg belőle valami.

 

 

Mindenkinek megvolt a viselete

Mondjuk Schwarz Tibi, akit valamiért német kislánynak öltözve kapott le a tanító úr, talán Buchenwaldban végezte, mert a véméndi zsidók oda kerültek. Szánkovity Lázó, Nikola és Ivánovity Nenád gyújtatlan cigarettával ácsorog a kamera előtt. A 16-18 éves legénykék a kivonuló szerbekkel mentek el az új országba. A térségre jellemző sváb viseletbe öltözött Mausz Erzsébet kisgyermekével Kanadába vándorolt ki, mert azért minden németnek sem ment jól. Mindenkinek megvolt a viselete, de az is, hogy mi legyen a kezében, amikor a tanító úr udvarán, egy thonet-széken ülve, vagy arra állítva, annak támaszkodva rögzítették alakját, vonásait. A német lányok és asszonyok imakönyvet és rózsafüzért tartottak, a legények kezében, még ha nem is dohányoztak, akkor is cigaretta volt. A svábok nyaranta papucsot hordtak, a magyarok nem engedtek ekkor sem a csizmából.

 

„Tizenketten a sorozáson, Jackl, Hoff, Ritzl, Báling, Mith és a többiek”

 

Mennek, mert valaki megígérte, hogy egyszer nekik is lesz becsületük

Mint az 1917-es sorozás nemzetiszín szalaggal díszített kalapban feszítő legényei, Varga József Csiga, Fazekas (Emse) János és Vörös István (Pápó Pista), akik csizmában indultak meghalni a hazáért. Schmidt Bálint már 5-6 éves korában katonaruhába bújt, és ez is lett a végzete, hiszen a második világháborúban esett el. Aztán faluba kerülő és a gazdáknál dolgozó 40 orosz hadifogolyról is készültek képek, no meg a katolikus és a szerb templomok harangjainak búcsúztatásáról, amikből ágyút öntöttek. És itt vannak a véméndi cigányok, köztük a vajda családja is. Akinek azért van kabátja, pocakja és csizmája, de egy másik csoportképen bizony nem volt mivel eltakarni az egyik fiúcska micsodáját. Aki talán még most is úton van elszánt tekintetű apjával és elgyötört anyjával. Mennek, mert valaki megígérte, hogy egyszer nekik is lesz becsületük, neki meg még nadrágja is, mert úgy kerek a világ, nem így csórén, szélfútta bögyörővel.

 

Szerző: Pálffy Lajos

 

Véméndi arcok – kiállítás ajánló

  „Falunk krónikájának nem azért kell fennmaradnia, mintha ott világra szóló dolgok történtek volna. Csak volt egy saját kis világunk – ami persze nem volt a „világok legjobbika” – mégis, olyan kis világ, amely számunkra az élet körforgását, a létezést, az otthont és a meghittséget jelentette.”

 

Szép felütése ez a pár sor annak a kiállításnak, amit a Néprajzi Múzeumban egy falusi tanító, Hernai Béla 1916-1920 között Véménden készült fényképeiből rendeztek. Izgalmas, magával ragadó fotókat láthatunk, amelyekről egy dunántúli soknemzetiségű közösség közel száz évvel ezelőtti arcai néznek vissza ránk. Van azonban valami szokatlan ezekben a képekben. A tanító – mellesleg ha nem is profi, de jól képzett amatőr fényképész – megrendelésre (bár én el tudom képzelni, hogy esetenként akár puszta kedvtelésből, érdeklődésből is) készítette az egészalakos portrékat, családi és csoportképeket, műterem híján többnyire háza tornácán, vagy a kertjében. Megfordul ezen a tornácon az egész falu: a szerb hentessegéd, eladósorban lévő német leányok, szerb legények, szerb anya gyermekeivel, német anya gyermekeivel, magyar fiúk, német gyerekek, zsidó kisfiú, szerb jegyespár, cigány vajda családjával, no és persze bevonuló legények, hazalátogató katonák, orosz hadifoglyok, szerb megszállók, stb.

„Vucsenovity Drágó Látával és egy fiúval” „Vucsenovity Drágó Látával és egy fiúval”

Ami különlegessé teszi ezeket a fotókat az az, hogy bár beállított képek, egyáltalán nem hasonlítanak a megszokott műtermi felvételekhez: néha olyan oldottságot, esetenként még mosolyt is látunk egyik-másik arcon, amit a korabeli műtermi portrékon nemigen találunk. Ezért van az, hogy közel tudunk kerülni hozzájuk, valóságosabbnak érezzük a képek szereplőit. Az oldottság abból fakad, hogy a tanító a fotóalanyai többségét ismerte, jóban volt vele, ami sokat lazíthatott az ilyenkor megszokott merevségen (főleg falusi emberek esetében, akiknek sokszor a városba, számukra idegen közegbe kellett bemenniük, és ismeretlen ember kamerája elé kellett állniuk, ha fényképet akartak csináltatni).

 

Ritkák az ilyen (egy helyen, szinte egy időben, egyetlen alkotó munkájaként készült) archív fotóanyagok, de még Hernai 700 üvegnegatívból álló hagyatékának is több évtizedet kellett várnia a pécsi Janus Pannonius Múzeum raktárában, míg a digitalizálás során felfedezték páratlan értékét. Utolsó pillanatfelvételek ezek egy azóta eltűnt közösségről. Véménd nagyrészt svábok, valamint szerbek, magyarok, zsidók és cigányok lakta több mint kétezer fős település volt a Monarchia idején. Az első világháborút követő pár évtized leforgása alatt a falu lakosságának jó része kicserélődött: a szerbek túlnyomó többsége a harmincas évekre átköltözött a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba, a cigányok egy része elvándorolt, egy része a zsidókhoz hasonlóan pusztult el, a svábok jó részét malenkij robotra hurcolták, kitelepítették.

„Tizenketten a sorozáson, Jackl, Hoff, Ritzl, Báling, Mith és a többiek” „Tizenketten a sorozáson, Jackl, Hoff, Ritzl, Báling, Mith és a többiek”

Amiért persze ezen a blogon is érdemes erről a kiállításról megemlékezni – túl azon, hogy jól olvasható, érthető belőle XX. századi közép-kelet-európai történelmünk –, azok a Nagy Háborúhoz köthető jellemző fényképek: a viszonylag nagy számban készült családfő nélküli családi fotók, a besorozott legények, a már katonaruhában fényképezkedő vagy hazalátogató férfiak (az első világháborúban 105 véméndi esett el), a harangok búcsúztatása vagy a paraszti gazdaságokba munkára rendelt orosz hadifoglyok portréi.

„A szebényi Varga (Pipás) József sorozási képe Köntös Erzsébettel” „A szebényi Varga (Pipás) József sorozási képe Köntös Erzsébettel”

 

 

 

 

Véménd 1916-1920. Egy falusi tanító fotográfiái című kiállítás még szombatig (szeptember 7.) látható a Néprajzi Múzeumban. A zárás napján egyébiránt szubjektív tárlatvezetés, szerb népzenei koncert valamint a véméndiekkel közös programok (hagyományőrző előadások, véméndi sütik és házi borok, stb.) várják a látogatókat.

A véméndi kiállítás Találkozások címen együtt nyílt meg egy másik tárlattal, amely a Duna-háromszögben (a mai Magyarország, Horvátország, Szerbia területén) élő német kisebbség körében 2008-ban készült fényképsorozatot, interjúkat dolgozza fel. Szintén elgondolkoztató kiállítás arról, hogyan ütközik vagy fér meg egymás mellett az etnikai és nemzeti identitás a régóta meglévő helyi és térségi identitásokkal.

forrás: Natasa Gajdarova

Irodalom
Vándor Andrea: Multietnikus dimenziók – Dél-Magyarország 1916-1920 
Csorba Judit Dorottya – Beate Wild (szerk.): Találkozások

 

A kettős identitás összehasonlító vizsgálata két magyarországi német településen Csolnok – Véménd

Bindorffer Györgyi, "A kettős identitás összehasonlító vizsgálata két magyarországi német településen Csolnok – Véménd" címmel készült művéből megismerhetjük Csolnok mellet településünk részletes történelmét. A mű elkészítésében Véméndről közreműködött: Erb Ferenc, Erb Ferencné, Falk Antalné, Gungl Antal, Gász András, Gász Andrásné, Gász Andrea, Hahn János, Horváth Etele, Horváthné Zimmer Teréz, Jordán Gábor és Poller József.

A könyv letölthető Ide kattintva.

 

Kérdez a holnap – A Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiója 1978-ban készített filmet Véméndről